Grafonánia

Furcsa kettősséget éreztem ebben a filmben. Az első fél órában komolyan azt hittem, hogy ez egy rossz vicc a sznobok szivatására :) Ahogy megpróbálta Istent megjeleníteni, az nagyon erőltetettnek és fölöslegesnek (sőt közhelyesnek) tűnt. Főleg ilyen hosszan.

Aztán végre pacák meg dinoszauruszok helyett emberek jelentek meg a filmvásznon, és (számomra) elkezdődött valami. Az én apám korántsem volt ennyire autoriter típus, agresszív meg pláne nem, de nekem valahogy minden mozzanat, minden gesztus hihetetlenül átélhető volt. Pedig nehéz témát választott: a férfiak érzéseit. Apa-fiú szeretet, (fiú)testvéri szeretet. És hogy milyen nehéz ezt megélni, kimutatni. Már két kisfiú sem képes rá máshogy, csak úgy, ha közben bántják is egymást.

Nem hiszek benne, hogy ez a különbség pusztán társadalmi előítéletek miatt létezne. Azt hiszem, egész egyszerűen arról van szó, hogy a fiúkat is anya szüli. Egy lány az élete első pillanatától megkapja a "csomagot", amit tovább kell vinnie. Ez néha jó, néha nem annyira, de talán általában könnyebb. A fiú ugyanakkor azt kapja, hogy "a nő szeret", de semmit, amivel ő maga azonosulni tudna. A férfiak világa egy csatatér, és ennek a kellős közepén kell morzsákat összecsipegetni, közben legalább annyi sérülést is "begyűjtve".

Végeredményben ez a film (nekem) a férfiak "érzelmi egyenjogúságáról" szólt. Az anya "ragyogása" végig egyértelmű volt, de egy pillanatig sem lett felsőbbrendűnek beállítva. A végén mindenki ugyanoda jutott, legfeljebb volt, akinek tovább tartott.

És akkor még pár szót az "isteni" vonalról. Utólag úgy érzem, nem véletlenül volt ekkora kontraszt. Az emberek valódiak, ezt az antropomorf, saját képünkre teremtett "istent" kínlódás árán erőszakoltuk bele a képbe, és a "mennyország", ahova végül mindenki jutott, tulajdonképpen megintcsak semmi más, mint emberek, akik szeretik egymást. Még külön hely sem kell neki, egy liftben utazva is át lehet élni.

És még mielőtt ezzel vádolnának, szeretném leszögezni, hogy nem a hit ellen beszélek, sőt még csak nem is a keresztény istenkép ellen. Csak az ellen a félreértelmezése ellen, ami gyakorlatilag egy "mindenható embernek" képzeli, akit megfesteni ugyan nem szabad, mégis úgy beszélgetünk vele, mint egy emberrel, kérünk tőle dolgokat, számon kérünk tőle dolgokat, megköszönünk neki dolgokat... így tényleg csak egy steril, unalmas univerzum-formájú paca marad, akinek beszélhetünk, mint a falnak.

Ha úgy döntünk, hogy Istent létezőnek tekintjük, akkor a lelkünk nyilván az ő része. Isten emberi vetülete (hiszen nyilván van neki olyan is) nem egy darab szakállas ember, hanem az összes valaha élt és valaha megszülető ember. Azt hiszem, Terrence Malick ezt akarta nekünk megmutatni, ezért untatott minket fél órán keresztül kozmikus foltokkal és idegesítő suttogással :) Hogy ennél többet is tud-e ez az isten, akit itt a Földön mi képviselünk, az már mindenkinek az egyéni hitére van bízva. A szeretet egyetemessége ugyanúgy működik tetszőleges N számú istenben hívőknek, ahol N nullától végtelenig bármi lehet :) (Legfeljebb arról lehet vitatkozni, hogy mindenkit kell-e szeretni és mennyire egyformán, de hogy valakit kell, az biztos)

Rájöttem, hogy a Lorenz wasabis mogyoró függőséget okoz. Abbahagyni csak akkor lehet, ha elfogyott. Az összes zacskóval.

Ráadásul a cucc addiktivitásával tisztában van a gyártó/forgalmazó is. Eredetileg, ha jól emlékszem, 600 Ft körüli "beetető" áron adták. Épp elég ideig ahhoz, hogy mikor felemelték 800 Ft-ra, már megvegyem annyiért is. Most 890 Ft volt. És megint vettem. Most is azt eszem. Csak nehogy ezt is betiltsák :)

Tündéri kis film. Woody Allen pedig egy igazi lökött művész, aki képes valamire, amire senki más nem, de ha olyan kedve van, egy évtizeden át csak szellemi maszturbációt folytat a filmvásznon. De szerencsére új évtized kezdődött, így megint nekünk is jó :)

Szó sincs arról, hogy tökéletes lenne. Ez az egyik, amiért szeretem Woody Allent: képes a kliséket is művészi eszközként használni. Ahogy a fényképész szándékosan kis mélységélességet használ, hogy csak a lényeg legyen éles. Ő olyan hihető, tapintható, élő Hemingwayt (és sok mást is) varázsolt nekünk a vászonra, hogy csak ezért megérte. A sztori keretét adó rossz párkapcsolat meg egy akkora kliséhalmaz, hogy öröm nézni. Nem véletlenül. Ne vonja el a néző figyelmét, az csak a körítés. Mint a régi pornófilmek kerettörténetei :)

Így jár az, aki nem ment rendszeresen. Vagyis szinte mindenki :)

Engem annyira nem akasztott ki a dolog, hogy lelépjek a freeblogról, végülis adatvesztés előfordulhat, egy ingyenes szolgáltatótól nem várhatunk egymilliószoros tükrözést. Ráadásul ugye van mentési opció, csak eddig senki nem használta :) Sajnálok mindenkit, akinek valami fontos veszett el végleg, de egyre online-abbá váló világunkban talán nem is árt, ha időben megtanuljuk, hogy a "ködben" létező adat elveszhet...* Ha fontos, vigyázzunk rá. Ez volt a tanulópénz. Lehetett volna drágább is.

*Sőt, ami akár még rosszabb is lehet: megmaradhat olyan helyen, ahol nem szeretnénk :)

ui. ugyan nem tartozik a tárgyhoz, de álmomban láttam egy ex-nőmet földönkívüliként :)

Nesztek, egy új poszt. Az a helyzet, hogy egészen be vagyok most kockulva és szívesebben tervezek szoftvert meg áramkört, mint hogy zöldségeket írogassak, de a mai nap éppen megfelelő arra, hogy a hangya Holdra... szóval, hogy megosszam az aktuális izéket.

Legutóbbi posztom óta jártunk Németországban, bár még nem derült ki, hogy összejön-e a nagy terv, de ha nem, az sem baj, van másik. Az biztos, hogy Baden-Baden kellemes kis város, a németek pedig nem is olyan rosszak, mint hittem. Münchenben is eltöltöttünk egy estét meg egy napot, majd Salzburgban úgyszintén, azt hiszem, egy hétvégéből ennél többet nehéz lenne kihozni.

Aztán születésnap alkalmából a következő hétvégét is végig együtt töltöttük, és számomra ez volt talán az idei év két legjobb hétvégéje. Születésnapi ajándék helyett pedig "megjavítottam" a kazánt, amihez a szakszervizes már háromszor is kijött, mégis egy perc fűtés után mindig lekapcsolt (és ez október vége felé kezdett egyre kellemetlenebbé válni).

Ezen a mostani hétvégén pedig bebizonyosodott, hogy bár minden nő tud néha hisztis és fárasztó lenni, de emögött emberi kvalitások terén óriási különbségek tudnak lapulni. Mivel a lányom a legérintettebb a kérdésben, nem írnék részleteket, de az nagyon jól esett, ahogy az én kedves párom a probléma felvázolása után reagált. Nem minden nő ajánlaná azt fel, amit ő kapásból. Sok hisztit meg tudok neki ezért bocsátani :) (És mivel nyavajgásmentes nő nem létezik, azt hiszem, ez a legjobb, amit egy férfi kaphat... egy nő, akinek legalább van miért megbocsátani az agysejtjeink időnkénti hisztizés általi pusztítását :)

(p.s. ha már be vagyok kockulva, szeretnék minden kocka kollégának kellemes programozókarácsonyt kívánni :) (gy.k. OCT 31=DEC 25)

Végül jól sikerült a mai nap, afterparty után volt még after-afterparty is, és most nem otthoni két fős tevékenységre céloztam :)

Ott kezdődött a dolog, hogy Maitai ügyes volt, sikeres vizsgát tett, kap tuti munkát meg mindent, amit kell, és ennek örömére látni akartuk már, meg inni és dumálni. Múlt héten nem jött össze, no de majd most. Ott is volt mindenki, aki kell, sőt különleges díszvendéget is kaptunk, csak így sajnos a két esemény ütötte egymást. Megjelent ugyanis szeretett egyesületünk alapítója, aki olyan ritkán tesz ilyet, hogy én például (ha jól emlékszem) még soha nem láttam, pedig tíz éve járok oda. Én úgy gondolom, aki megalapította a kedvenc klubunkat, az tíz évente igazán megérdemel pár órányi figyelmet tőlünk, és mondott is érdekeseket, csak aztán szinte kizárólag képes logikai feladványok kerültek a középpontba. És ha valaki igazán nem szereti a képes logikai feladványokat, az én vagyok, bármilyen furcsa is ez egy olyan egyesületben, ahová ilyenek megoldásával lehetett bekerülni :)

Úgyhogy másfél óra múlva mi ketten lelépősre vettük a figurát, és jött velünk az "ünnepeltünk" is, aki aztán különösen nem élvezte, hogy képrejtvények rabolták el a neki járó figyelmet. Ezek bűvköréből eltávozva hamar rájöttünk, hogy annyira nem is vagyunk fáradtak, mint hittük, ugyanakkor ővele még nem is beszéltünk egy szót sem. Így aztán gyorsan beültünk a Szódába, feltankoltunk gyümölcslével, és megbeszéltük a világ aktuális folyását, meg a pasikat, meg ilyeneket. Rögtön emelkedett a hangulat, majd egyszer csak az ablakban megláttuk elvonulni a társaság nagy részét, így aztán őket is beinvitáltuk az after-afterpartynkra.

Szerintem minden ilyen kis összejövetelnek megvan a maga sajátos alaphangulata, és ez széles skálán tud mozogni, függetlenül attól, hogy a társaság majdnem ugyanaz. Nem tudom, mitől függ, a múlt heti például nekem egy kicsit stresszes volt, én magam sem tudtam úgy "működni", ahogy szeretek. Most a Szódában ennek a szöges ellentétét tapasztaltam, kicsit sajnáltam is, hogy végleg elfáradtunk, de így legalább a csúcson hagytuk abba :)

(Figyelem! Súlyos ego-kockulás következik, röviden az elmúlt 3-4 hónap (sőt 5 év) története, elsősorban saját magamnak, ezt ki kellett írnom magamból... nem sértődöm meg arra, aki nem olvassa el! :)

Úgy döntöttem, a nagy műről* ki merem jelenteni, hogy már most jobb, mint eddig bármi, amivel dolgom volt, pedig még lesz vele sok munka. Évek óta (talán már öt éve) létezett ez amolyan periférián tengődő hobbi-projektként. Volt egy jó ötlet, egy világújdonság működési elv, sok-sok álmodozás, meg időnként pár hónapnyi lendület, ami maximum egy kísérleti prototípusig vezetett, amiről megállapítottam, hogy valami ilyesmi kéne, de ez így még nem az igazi.

*Bár ez most szinte mindegy, a "nagy mű" egy audiofil hifi-berendezés, konkrétan egy digitális-analóg konverter, ami gyakorlatilag bármilyen digitális forrás (CD, házimozi, számítógép) hangminőségéért felel. Ez szerintem a legkritikusabb és legkevésbé jól megoldott probléma a hangreprodukció terén.

Rohadt nehéz úgy évekig hinni valamiben, hogy az ember nem látta még kézzel fogható, jól működő manifesztációját. És a harmadik verzió ehhez közel volt. Egész jól szólt (kisebb hibákkal), de konstrukciójából adódóan kényes, megbízhatatlan volt, és iszonyatosan sok alkatrészből állt. Amikor kész lett, akkortájt költöztem Galgamácsára.

Mácsán készült el a negyedik kísérleti áramkör, ami a tapasztalatok alapján megmaradt kísérletnek. Majd megterveztem az ötödiket, aminek nagyon nekiduráltam magam, hogy most aztán minden korábbi tapasztalatomat összeszedem, és nagyon átgondolom, és nem bonyolítom el, mint eddig mindent. Természetesen elbonyolítottam. Bár az áramkör elkészült, elkezdtem összerakni, aztán megint nem volt időm ezzel foglalkozni. Idén év elején válság volt minden fronton, azt a pár hónapot nem kívánnám senkinek. Túlvállalt munka, idegkimerültség, depresszió, a bérelt házból kivágtak, és végül a költözés végső határideje előtt egy héttel derült csak ki, hogy hova fogok költözni. De ez a poszt most nem erről szól :)

Ez a poszt most arról szól, hogy a nyár visszahozta a szerteszét hagyott életkedvemmel együtt a projekt iránti lelkesedésemet is, én pedig tisztább fejjel rájöttem, hogy az "ötös számú prototípus" elbonyolított (kisebbik) részét könnyű kiiktatni, és sokkal elegánsabban is meg tudom oldani. Épp akkor ruccantunk ki szüleimmel Olaszországba (ami egy külön mesét is megérne, nyolc éve nem mertem egy huzamban ennyi időt tölteni velük), én pedig egy Opel Astra hátsó ülésén egy ősrégi laptoppal kucorogva kezdtem el írni a cucc szoftverét. Aztán itthon is olyan lendülettel haladtam, mint még soha. Pedig a "rendes" munkámon is többet dolgozom mostanában, mint korábban, de most valahogy belefért. És még a bulikból sem maradtam ki :)

Viszont ha már ilyen jól haladtam, képbe került megint Annafürdő és szeptember harmadika. Ez az Index fórumok Audioland csoportján összeverődött hifisták, audiofülek és egyéb fura, ámde szimpatikus szerzetek rendes évi találkozója, ahol én be akartam mutatni egy működő készüléket. Amitől ugyan nem voltam extrém távol, de a munka utolsó 10%-áról tudjuk, hogy az időnek nem csak a 10%-át igényli :) Csütörtökön el kellett indulnunk, merthogy a Mensa-tábor is akkor volt, nekem pedig szerda este már egész komoly okom volt a kétségbeesésre. Persze racionálisan nézve nem történt volna semmi, ha nem készülök el, de ez volt az a pillanat, amikor nekem eszem ágában sem volt bármit is racionálisan nézni. Ennek el KELL készülnie csütörtökig, csütörtökön le kell mennünk táborozni, szombaton meg Annafürdőn büszkén vigyorogni, különben kudarcot vallottam, vége a világnak, elvisz a rézfaszú bagoly.

Máig nem tudom, hogyan sikerült, de sikerült. Még másfél órát aludtam is, a gép pedig délután háromra bemutatható állapotba került. Ki-be lehetett kapcsolni, lehetett rajta hangerőt tekergetni, szépen bele volt építve egy régi telefonközpont dobozába, és szépen szólt. Én pedig három fordulóban lehordtam a cuccokat a kocsiba, összeszedtem az asszonyt, megoldottuk a felhalmozódott lelki problémákat és még épp kaptunk vacsorát is a Hattyúban :)

Innentől minden tuti volt, mondjuk az ezt megelőző stresszhez képest gyakorlatilag bármi megnyugtató lett volna :) Táboroztunk, szocializálódtunk, jól éreztük magunkat, helikoptereztünk, szombaton pedig átugrottunk Annafürdőre, ahol a nagy mű abszolút pozitív fogadtatásra talált. Volt, aki már afelől érdeklődött, hogy mikor lesz ez megvásárolható. Úgyhogy most a lelkesedés tovább tart, és bár erre elsősorban mindig is hobbi-projektként fogok gondolni, a következő cél, hogy megvásárolható legyen. Épp weblapot tervezek és király marketingszövegeket találok ki. Nem érdekel, hogy nem értek hozzá, ez akkor is az én játékom, én csináltam, én adom el, én leszek rá büszke :)

(ha úgy áll, majd belinkelem a készülő szájtot, aztán lehet kritizálni, de még nem most :)

Nem tudom, a romlott tejfölös-rohadt paradicsomos pirítóstól, vagy a mosatlan házi tojásból készült rántottától ilyen jó nekem most. De végülis van egyfajta hangulata annak is, amikor az ember a vécén ülve Johnny Walkert iszik és közben pszichedelikus trance-t hallgat.

Amúgy tök jó minden, imádom a szeptemberi időjárást, egész fasza volt a M-tábor, én pedig megtanultam, hogy Mi-8-assal repülni jó, Cessnával nem jó.

Ezen kívül az is van, hogy a nagy mű még koránt sincs befejezve, de egyelőre a gép forog, az alkotó pihen. Erről bővebben hamarosan.

Mondjátok, az beteges, ha annyira bekockultam, hogy napi 12 órát dolgozom (mármint aktívan, keményen koncentrálva), és még élvezem is? Azért vigyázzatok rám, nehogy a bulizás kárára menjen a dolog...

Érdekes időket élek. Úgy érzem, most kezd végre valami lenni az életemből. A rögeszmés álomprojektem, amibe évekig ahányszor belefogtam, csak újabb nehézségeket vetett fel, most egyszerre minden vonalon gond nélkül áll össze. Talán eleget törtem rajta a fejemet, eleget kísérleteztem, minden variációt lejátszottam. Talán csak én változtam, mint a Száll a kakukkban az indián: most már elég erős vagyok :) Mostanában igazából semmi nem tudja kedvemet szegni, mindenkit szeretek, mindenkivel megértő vagyok, és ennek most szerintem még az is örül, akit ez néha-néha már bosszantani szokott :)

Egyesek hiányolják a nyarat, nekik üzenem, hogy sajnálom, de most az időjárás is az én kedvemben jár. Tökéletes a hőmérséklet, az eső is többnyire elkerül. Ráadásul jeles nap volt ma (na jó, tegnap, de nálam még szerda van :) Épp 25 éve egy legendás koncert volt itt Budapesten. A Queen eljött ide a vasfüggöny mögé, és talán egy kicsit segített is lebontani azt. Én meg épp felvételről nézem-hallgatom ezt a legendás eseményt, és arra gondolok, hogy az idő tényleg hihetetlen hatékonysággal képes elválasztani a búzát az ocsútól. Nem mondom, ma is sokmindent szeretek azok közül a zenék közül, amik 25-30-40 éve születtek, sőt a hetvenes évek és környéke talán zenei aranykornak is tekinthető. De a Queent nem kell kontextusba helyezni, hogy persze, ez akkor milyen menő meg merész volt. Talán egy-két slágerüket sikerült mára elcsépelni, de ha az ember nem csak kutyafuttában, a rádióban hallja egy számukat, hanem végighallgat egy koncertet, akkor csak az jön le ma is, hogy ez kortalanul kib*szott tehetséges és eredeti valami, a többséghez képest mintha ufók lennének, vagy én nem tudom. Freddie számomra egy fantasztikus jelenség, aki a színpadon nem csak a munkáját végezte, akinél a zenei tudás és tehetség szinte csak magától értetődő mellékterméke annak, ahogy a lelke minden darabját beletette minden kiénekelt hangba. A csúcson hagyta abba, még ha nem is önszántából. De azt hiszem, a halhatatlanná váláshoz teljesen megfelelt ez a pillanat.

(szolg. közl.: úgy tűnik, ideiglenesen megbuzult a sablonom, biztos hivatkozik kifelé valamit, és az most hol megvan, hol nem... majd csinálok vele valamit, de addig inkább tartalom forma nélkül, mint semmi :)

Hegyalja fesztiválra menni számunkra régi hagyomány. Már tavaly is csináltuk, és az régen volt.

Most épp csütörtök dél van, tűz a nap, elviselhetetlen a hőség. Így én inkább megint antiszociális lettem és nem mentem el a bandával valami állítólag szuper étterembe, inkább ülök a kellemes hűvösben és kockulok.

Szerda hajnalban jöttünk le a kalózlánnyal és hat darab sátorral. Bár a kempinget idén már előző délután megnyitották, a szélén, a fák árnyékában még jutott hely mindenkinek. Vertünk, káromkodtunk, röhögtünk, Maitai kamerázott az új kis sárga kamerájával, én pedig megállapítottam, hogy a sátorverés valódi élvezeti értékét az elcsépelt kétértelmű szexuális utalások elsütése adja. Volt erre most is alkalom, bár a legtöbb sátrat csak felállítottuk és vertük, de egynek erőszakosan elvettük a szüzességét is, bár baromira ellenállt. Állítás után feküdtünk, és bebizonyosodott, hogy előbbi jól sikerült, mert az utóbbit egészen tízig tudtuk művelni. Ezután kisétáltam a parkolóba, ahol megállapítottam, hogy egy tökéletesen árnyékmentes helyre állítottak be hajnalban. Végül úgy csináltam, mind Nyuszika a Medve halállistájával: megkérdeztem a parkolóőrt, hogy nem állhatnék-e át egy olyan helyre, amit ők már nem tekintettek helynek, de a magas hasú Zsigulinak még teljesen megfelel, ugyanakkor frankón árnyékban van. És de. Én pedig még ezzel sem elégedtem meg: előszedtem az alufóliát meg a ragasztószalagot, és laza negyven perces munkával körbefóliáztam a kocsi összes ablakát. Még egy kis ventilátor, és a legtombolóbb kora délutáni hőség kellős közepén kellemes hűvösben és sötétben folytathattuk az alvást. Így kell élni, vaze :)

És akkor végre az első napról, mármint annak a lényegi részéről. Azt hiszem, a sör meg a furmint fröccs elfogyasztása már a lényeghez tartozik. És mire ezek elfogytak, megjött a Béka is, aki most megdöbbentően szociábilis és csak néha megy el békázni. Hamarosan kezdődött az első számunkra érdekes koncert, a Cherry Bomb nevű csajbanda is, amit már megint Balázs nézett ki és amiről már megint ő maradt le :) Ráadásul mindezt ugyanott, a Borsodi Malátabár színpadon, ahol tavaly a Yellow Spots indította (számunkra) a bulit. Ezek a csajok is jól indítottak, Békával igazságosan megosztoztunk rajtuk, Maitai nem kért egyet sem. A nagycsöcsű pultoscsaj Béka kedvence lett, így ő is örült, hogy hozhat nekünk sört, meg mi is örültünk, hogy hoz nekünk sört.

A Supernem szuper, nem? De. Jó is, bulis is. A ZUP is jó bulit csinált, a Fish nekem csalódás volt. Nem lett volna rossz a zenéjük, de talán nem túlzok sokat, ha azt állítom, hogy az idő fele részében játszottak, a másik felében tapsoltatták magukat. Ami eleve gáz, nem is beszélve arról, hogy nekem az nem buli, hogy _minden_ szám után megálló van és huhogni meg tapsolni kell, meg némi szájbarágás után azt skandálni, hogy "Nagyszínpad!". Na jó, inkább azokról írok többet, akik tetszettek. Természetesen ide tartozott Ferenczi Gyuri és a Rackajam. És pláne ide tartozott az est fénypontja, bár ez nekem más volt, mint a többieknek. Valamilyen hülye oknál fogva egyszerre játszott a Scooter, az ausztrál Airborne és a The Toasters nevű amerikai ska-banda. Mindhármat megnéztem volna, de hát sajnos. A többség a Scootert választotta, ami zeneileg nem különösebben izgalmas, viszont állítólag eszméletlen show meg látvány volt. De nem bánom, mert én meg zenét hallgattam, nem is akármilyet. Az Airborne finoman fogalmazva odab*sz. Három vadállat eszméletlenül profin abuzál vicces külsejű villanygitárokat, a dobos a mellkasomon dobol, és mindez még szépen, tisztán, búgás és torz magasak nélkül is van hangosítva. És tudtak ők showt csinálni spéci színpadtechnika nélkül is: vagány volt, hogy egymás nyakába ülve kijöttek a közönség közé, az meg kimondottan vadállat volt, ahogy a frontember konkrétan szétvert egy dobozos sört a saját fején, aztán amikor már teljesen beborította a spriccelő sör, a maradékot beb*szta a közönség közé. Ha már úgyis naponta többször leönt valaki sörrel, tőle igazán nem veszem rossz néven :)

A csütörtökről már itthon írok, mert innentől nem volt fölös idő blogírásra :) Szóval ott tartottunk, hogy napközben antiszociális voltam, de aztán felhívtam Maitai-t, aki mondta, hogy mindjárt visszaérnek, és ma iszunk. Így aztán aznap sör sört követett, mindenki nagyon szerette egymást, Vad Fruttikra már be is voltunk alapozódva. Sajnos koncert viszont nem volt, mert a banda nem jött, egy-két sör meg arra azért nem elég, hogy zene nélkül bulizzunk, így aztán megnéztük Maszkurát és a Tücsökrajt. És nem csalódtunk. Nem mondom, hogy mostantól minden koncertjükre, de örülök, hogy hallottam ilyet is. Engem senki sem vádolhat politikai korrektséggel, igazából a roma származású előadókkal szemben voltak előítéleteim. Na persze nem a bőrszínük miatt, hanem mert néhány autentikus népzenét (ami, bevallom, többnyire nem az én világom) játszó előadón kívül eddig csak mulatósgagyit volt szerencsém hallani tőlük. Ez meg itt pörgős, bulis, van benne eredetiség, önmagában is megállja a helyét, és ugyanakkor táplálkozik a gyökerekből is annyit, amennyi még egyértelműen hozzáad.

Következő megálló a Kiscsillag. Ahhoz képest, hogy mostanában járok koncertekre, ők eddig még mindig kimaradtak. Ezután nem fognak, mert az nem úgy van, hogy ez is csak egy Lovasi-zenekar. Illetve de, úgy van, csak épp a fáradtság lett frissességre cserélve benne. Szerettem én a Kispált, de nehéz volt nem unni úgy, hogy ők már évekkel korábban unták. Ezt szerintem nem unta senki. Emelkedett a hangulat, idétlenkedtünk kamera előtt, majd egyszer, mikor már majdnem elfogyott a söröm, nem bírtam tovább. Nekem is ki kell próbálni. Viaskodtam egy picit a lelkiismeretemmel, majd megkérdeztem Maitai-t, hogy ő például elítélne-e érte. Azt mondta, nem. És taplóság ide, prosztóság oda, tudni akartam. Egyszer az életben éreznem kell, milyen érzés a pohárban maradt egy deci sört ívelten beb*szni a tömegbe. Elmondom, kedves gyerekek, hogy nem is olyan nagy szám, így aztán ti ne csináljátok. Ráadásul addiktív is, erre akkor jöttem rá, mikor a második pohárral is megtettem, és még jobban élveztem, mint az elsőt. Végülis sejthettem volna, hogy bunkónak lenni jó, hiszen annyian csinálják. De ti inkább drogozzatok, kedves gyerekek, attól nem lesz sörös mások haja :)

Sokadik sör után, kicsit békésebb hangulatban hallgattam még egy kis Firkint, ami kellemes régi M.É.Z.-es emlékeket ébresztett, illetve rájöttem, hogy ha csajozni akarnék, az mindig a bölcsészszínpad környékén lenne a legkönnyebb. Mikor a többiek leléptek és én leültem, körülbelül egy percbe telt, hogy egy csinos szőke húszéves mellém üljön ismerkedési szándékkal. Bár tíz perc múlva konkrét megdugási ajánlat híján elköszönt, de azért aranyos volt :)

Idén is péntek volt a legzúzósabb nap, bár most a szerdai Airbourne miatt szorosabb volt a verseny. De az a nap nem lehet nem überfasza, amelyik Irie Maffiával kezdődik :) Főleg, hogy jó alaposan ráhangolódtunk erre is. Érdekes, egy éve még eszembe sem jutott volna, hogy Maffiát hallgassak, most meg eszembe sem jutna kihagyni. Másnak sem jutott, nagyon jó volt. Az utána következő Guano Apes a legnagyobb vidámságot akkor okozta, mikor lefordítottuk a nevét magyarra, de amúgy szórakoztatóak voltak, bár itt már csak nekem volt kedvem bemenni a tömegbe, a többiek ülve szórakoztak. Mikor visszaérve érdeklődtem hogylétük felől, egy rezzenéstelen faarccal felmutatott "peace" jelet kaptam válaszul, ami tökéletesen megnyugtatott. Többen megegyeztünk, hogy aznap többször éreztünk már csillagszórószagot. Úgy tűnik, a mai fiatalok csillagszórót szívnak. Hát ha nekik ez jön be...

Késő este Neo volt, ami pont az a fajta elektronikus zúzás, amire nekem ilyenkor szükségem van. Aznap érkezett Maitai új pasija is, én pedig egy darabig jól elvoltam a közelükben, csináltunk idióta bulivideókat, amiket azóta sem mertünk még megnézni :) Tiszta Másnaposok. De aztán elkezdtem aurát látni, és valahogy nem tetszett a közös aurájuk színe. Ráadásul tökéletesen ki is tudtam tapintani, és ez a végén olyan aura-gruppenszexhez vezetett, hogy odébb kellett állnom. Hatalmas mázlim volt ezzel, mert így nem sokkal azelőtt sikerült Balázsék mellé az utolsó fedett ülőhelyek egyikére leülnöm, hogy leszakadt az ég. Persze az én hibám, mert amíg világos volt, egész nap vigyáztam, hogy ne legyen eső, gondosan odébbtologattam a felhőket. Aztán egy kicsit nem figyelek és kész a baj. Valóságos monszun volt, amit mi kényelmes páholyban ülve, zenés mozizással vészeltünk át, míg a többiek a tánctéren heringőztek.

Szombaton reggeli után elindultunk megkeresni a kedvenc tavalyi borospincénket. Természetesen bejártuk egész Tokajt, mire rájöttünk, hogy a keresett ojjektum ott van egy percre a reggelizőhelytől, ahonnan indultunk. Ígyjárás, ha olyan vezet emlékezetből, aki még aznapos, aki pedig végig tudta a hely pontos nevét, diszkréten hallgat :) De sebaj, jót sétáltunk, és tulajdonképpen meggondolandó, hogy amíg nem vagyunk képesek Tokajban egy borospincét találni, addig talán nem is kéne innunk :) De megtaláltuk, ittunk, előkerültek a tavaly ugyanott készült képek és egyéb vicces emlékek. Aztán persze diszkréten megtárgyaltuk azt is, hogy ki dugott meg kit, a meglepő és gusztustalan szexuális perverzió(in)król beszéltünk, én meg az otthon kinyomtatott koncertlistát összesodortam és a mécsesnél meggyújtva megpróbáltam elszívni. De ezt már nem hagyták nekem, így inkább visszaindultunk, hogy ne késsük le teljesen a Magashegyi Undergroundot. Őket is most hallottam először, aranyos kis alterzene, de különösebben nem izgatott fel. Perverzitásomat igazolja ugyanakkor az, hogy az utána következő PASO-t, amit nemrég még nagyon nem bírtam, most már határozottan élveztem. Rájöttem, hogy csak az énekes idétlen (és nagyon mű, meg nagyon egyhangú) színpadi mozgásán kellett túltennem magam, amúgy a zene teljesen jó.

Az előző esti vihar óta csak ekkor láttam újra a sátramat, aminek még a ponyvája sem volt lecövekelve. Számítottam én mindenre, fejen álló sátorra, ronggyá ázott ruhákra, ehhez képest csak az egyik műanyagrúd tört el, ponyva a helyén, belül minden száraz. Úgyhogy megnyugodva térhettem vissza a bulizáshoz, bár a FreshFabrik annyira nem volt nagy élmény. Belgára nem mentem, bár szeretem őket, illetve sok számukat szeretem... de ők az a zenekar, akik presztízskérdést csinálnak abból, hogy ne a közönség igényeit szolgálják ki és legyen sok olyan számuk is, ami csak nekik tetszik. Így inkább S. úrral megnéztük a Raunchy nevű dán metálzenekart, érdekességnek távolról füldugóval hallgatva egyszer jó volt, de nem okozott nagy bánatot otthagyni, mikor kezdődött a Nemjuci. Nemjuci pedig egy tündéri altercsajszi, aki élvezhető alterzenét csinál és fesztiválon biztos nem hagyom ki a jövőben.

A Ladytron második felére még odaértünk, ennyi elég is volt belőle érdekességnek, tulajdonképp annyit tudnak, hogy van egy idősebb csaj, aki tud valamennyire énekelni, meg egy fiatal szépség, aki faarccal billentyűket nyomkod meg néha egy kicsit énekel ő is, csak nem tud. Háttérben meg ronda pasik érdektelen háttérzenét generálnak. Utána egy darabig nem is volt semmi érdekes, addig összecsomagoltam a cuccaimat. Végül úgy döntöttem, szegény sátramnak ez volt az út vége. Már összeszereléskor is úgy kellett meghekkelni, 10 évet szolgált 5000Ft-os Auchan-os sátor, legalább dicső volt az utolsó bevetése. Először még elkezdtem szépen összecsomagolni, de amikor beleragadt a kezem a sárba, ami az alját borította, gyorsan meghoztam a nehéz döntést. Még nem tudom, az utód egy puccos Kecsua lesz-e vagy valami más, tippeket szívesen fogadok :)

Pont visszaértem a Copy Con-ra, amihez hangulat kell, de akkor király. Ezt még többé-kevésbé együtt hallgattuk, az utolsó említésre méltó produkciót, a Kosheen-t majdnem végig egyedül néztem, aztán Maitai-ék megtaláltak. Egyszer élvezhető volt ez is, de kicsivel többet vártam: közepesen érdekes zenéhez zúzós látvány-show-t, amilyen tavaly a Groove Armada volt. Sajnos itt a zene is, a látvány is elmaradt ettől, de sebaj.

Úgy terveztem, utolsó koncert után hazaindulok. Kóvályogtam még egy kicsit, találkoztam elszórtan emberekkel, elköszöntem tőlük, de valahogy nehéz volt otthagyni ezt a fesztivált. Mindig ez van: az elején még szívok a melegtől, a nehezen és macerásan fenntartható higiéniától, aztán a végén már maradnék még ugyanennyit. Pedig tudtam, hogy innentől már csak az van hátra, hogy mindenki bepunnyad, csak a nagyon részegek kóvályognak kint meg azok, akik nagyon dugni akarnak de nagyon nem akar velük senki, aztán végül reggel bezárják a területet és viszlát. Így inkább abbahagytam a csúcson, kibányásztam a kocsit a többi közül, visszaalakítottam lakóautóból közlekedőautóvá, aztán a kellemes esti időben, szinte üres utakon hazaközlekedtem vele.

Tudom, hogy sokan harminc fölött már öregnek tartják magukat az ilyesmihez. Tudom, kényelmetlenség, igénytelenség, hőség. Én nem szeretnék soha túl öreg lenni az ilyesmihez.

Hétfőig nem láttok, elmentem a digókhoz. Biztos eszem majd jókat, mert azért a kajáik jók, még ha az ezzel kapcsolatos divathullámot és proli-műsznobkodást utálom is :)

Ha meg már úgyis antisznob hangulatom van, hallgassatok Ting Tings-et :) A "nem vállalunk túl sokat, de amit csinálunk, azt tisztességesen kivitelezzük" kategóriában az aktuális kedvenceim.

Hallottuk mind a hírt, hogy idén ősszel vége a Zöld Pardonnak. Bezárják, beszántják, sóval behintik. Mert csak. Mert zavarja a lakókat (kiket? hol?), sok a bunda az üzemeltetése közül (értsd: nem jó helyen vannak haverjaik), meg amúgy is, drogostanya, liberális fertő, nem zene az, amit ezek a mai fiatalok hallgatnak, világvége, már a nosztalgia sem a régi.

Nem a világ legjobb (és nem is Budapest egyetlen) szórakozóhelye persze a ZP, de nekem hiányozna. Ahogy hiányozna azoknak a fiataloknak is, akiknek csak 400 forintjuk van egy koncertre. Meg azoknak a zenekaroknak, akik szívesen játszanak az előbbieknek. Meg mindenkinek, aki időnként szeretett oda járni. Elvárná az ember, hogy "csak azért, mert" alapon ne szántsanak be jó dolgokat, másrészt ne használják a nemzeti színű lobogót hatalmi fallikus szimbólumnak, ami itt mindent szimbolizálna, csak nemzeti összetartozást nem. Itt konkrétan azt jelképezné, hogy erősebbek vagyunk, elvehettük tőletek, ideállíthattuk helyette ezt, bazinagy, hogy mindig látnotok kelljen és emlékezzetek, mi bármit megtehetünk. Funkciójában a vörös csillaggal tökéletesen ekvivalens. Erre a célra pedig nekem ne használják se a magyar zászlót, se a ZP helyét.

Na de ugyanakkor, miután jól felháborodtuk magunkat, kiderült, hogy nem teljes ám az egyetértés odafönt sem. Én reflexből azt hittem, hogy Tarlós, akit eddig a gumicsizmánál szofisztikáltabb dolgok iránt teljesen érzéketlen embernek ismerhettünk meg, lelkesen támogatja mindezt, hiszen jellemzően korábban sem a magas, közepes, mainstream, alternatív vagy bármilyen kultúra barátjaként foglalt állást. Ámde nem. Sőt, Tarlós immár kiáll a Zöld Pardonért.

Látványos showelem volt, ahogy már az évadnyitó Irie Maffia-koncert közben engedélyezték a hely idei megnyitását. Főpolgármesterünk hősiesen küzd értünk, és egy ideig még nem lesz nehéz dolga, hiszen a dózereket csak év végére ígérték. Milyen szép is lenne, ha az évadzáró buli legvégén jelentenék be, hogy a hely megmenekült, a fiatalok felé nyitó Tarlós pedig mindjárt szimpatikus figurává válik. Ahogy pártunk és kormányunk tinédzserfelelőse, a twitterező Deutsch Tomi is szerez ezzel némi szimpátiát a pártnak.

Bárcsak így lenne. Bárcsak színjáték lenne. Még mindig sokkal szívesebben élek egy olyan országban, ahol legalább egy kicsit érdekli a vezető politikusokat, hogy ne annyira tűnjenek diktátornak. Ahol csak hülyítenek és hülyének néznek minket, de legalább nem azt vágják a képünkbe, hogy még azt is leszarják, mi mit gondolunk.

Eddig is sejtettem, hogy milyen az én hozzáállásom a nőkhöz meg a szexhez, de ennyire durván nem csaptak még pofán az igazsággal, mint ahogy a minap egy álmom tette velem. Végülis nem ért sokként a dolog, sőt tulajdonképp jobb tudni az ilyesmit, mint sejteni. Leírni nem fogom, elég annyi, hogy a főszerepet egy fakocka játszotta.

Ugyanakkor örömmel konstatáltam, hogy a blogom havi látogatottsága elérte, sőt időnként meg is haladja a korábbi csúcsokat, pedig a második legjelentősebb rám linkelő blog azóta már rég nem linkel rám. Maitai kollegina persze továbbra is szorgalmasan küldi ide a kedves nézőket és hallgatókat, amiért olyan hálás vagyok neki, hogy nem is kritizálom többet az új "vaníliapuding és túrógombóc" téma köré épülő blogdizájnját :) Végülis ő sem cikizi az én szovjet űrhajósomat.

Ma meg vonatoztam egy kicsit :) Az új lakás közel van a Nyugatihoz, és még közelebb az onnan kivezető sínekhez. Amivel nincs semmi baj, imádom a vonatokat, és egy évig szívesen hallgatom a dízelmozdonyok melegítésének, majd pár perces padlógázon "kigyorsításának" hangját, amikor nyitott ablak mellett üldögélek itthon. Ma is csak hosszabb idő után tűnt fel, hogy ez nem pont olyan hang, majd egy éles fütty után kinéztem az ablakon, épp egy helyes kis gőzös húzott el a kerítésen túl. Nem mintha akkora ritkaság lenne, de közelről még nem láttam működő gőzmozdonyt, úgyhogy gyorsan kaptam magam és negyed óra múlva már a Nyugatiban voltam. Szerencsére pont a középsők közül a szélső, nem lezárt peron mellett volt, okádta a füstöt, én meg körbefotóztam állva, majd indulás közben is. De igazából a szagára voltam kíváncsi. Ahogy képzeltem, tényleg eléggé füstszagú :) És aranyos.

...törülközőt vinni :)

(pedig már egy éve mindig ott van a kocsiban...)

...arról írok, amiről hetek óta nem írtam :)

Maradjunk annyiban, hogy elégedettebbnek kéne lennem magammal. Ehhez viszont egy okot kell rá adnom előbb magamnak. Komoly dolgok majd ezután.

Ma megnéztem egy háromdés csokispopcorn-mozit. Fél órával a film kezdése előtt a telefonomba jegyzetként felírtam egy fontos felismerésemet a tér és a metatér kapcsolódásának módjáról. Mondjuk ezt, hogy metatér, is akkor találtam ki, de egész jól hangzik, és most még értem is, mit jelent.

Megpróbálok visszatérni. Lehet, hogy ehhez előbb valahová el kell mennem. Majd meglátjuk :) Most ilyen hangulatom van:

Fenti kép az egyik kedvenc filmemből (The Boat That Rocked) számazik.

A fentiek közül mi voltunk a negyedik. Gratula nekünk :) Meg a többieknek is. Jó kis verseny ez. Mármint a Challenge24, a 24 órás programozóverseny, amit a BME szervez 2000 óta, egyre nagyobb sikerrel. Mostanra már teljesen nemzetközinek nevezhető a dolog, a fenti első tíz helyezett között a három magyar csapaton kívül két svéd, egy dél-afrikai, két spanyol, egy szerb és egy német található. Három fős csapatok nevezhetnek, és nem csak egyetemisták, mint a legtöbb versenyen, hanem az időnkent (bár nem feltétlenül) több gyakorlattal rendelkező "profik" is.

A verseny, mint a neve is mutatja, kerek 24 órán át tart, elvileg van lehetőség közben alvásra, de egy igazi megszállottnak ez eszébe sem jut, ha egyszer elkapta a versenyszellem :) Egy öt órás on-line selejtező előzi meg, ahol 150-200 érdemben versenyző csapatból 30 kap meghívást a döntőbe. Itt már mindenki jó. Egész más világ ez, mint anno a középiskolás "tanulmányi versenyek". Nem arcoskodásból írom, de 14-18 éves korban még annyira kevesen konyítanak bármit is az algoritmuselmélethez, hogy igazából én nem éreztem különösen nagynak azt az erőfeszítést, amivel a nemzetközi diákolimpián aranyérmet lehetett szerezni. Csak figyelni kellett és nem elrontani semmit. Itt szembesül azzal az ember, hogy az már nem elég mindenhez, hogy okos vagyok meg ügyes. Mert más is okos, más is gyakorlott, és ha esetleg egy kicsit jobban felkészül, neadjisten jó a csapatmunkában, úgy elver, mint a pinty.

Ezen a versenyen eddig egy tizedik hely volt a rekordunk, és már azért is meg kellett dolgozni. Most egész jó passzban voltunk, meg talán egy kis szerencsénk is volt, persze a feladatkiírások menet közbeni változása, a kiértékelő rendszerek hibája időnként negatívan érintett, de az nyilván másokat is. Megállapítottuk, hogy ha igazán komolyan vennénk, tudnánk győzni is. Egyszer talán meg is csináljuk, de elsietni nem szabad, hiszen onnan felfelé már nem vezet út :)

De nem feltétlenül kell véresen komolyan venni, a magunkfajta elborult agyú egyedeknek ez egész egyszerűen jó buli. A barátságos versengés hangulata nagyszerű, 24 óra alatt egész jó módosult tudatállapotba lehet kerülni. Ezen kívül végig van jó ingyenkaja, szponzor-hosztesszcsajok, szervezőcsajok, szegény kockák hadd lássanak nőt is néha :) Idén még masszőrcsaj is volt. Játszhattunk plotteren tron-szerű játékot, szaporíthattunk gombákat a kivetítőn, programozhattunk lyukkártyával fiktív négybites számítógépet, aminek olyan perverz utasításkészlete volt, hogy olyat én kitalálni sem tudtam volna. Regisztert regiszterrel összeadni sem tudott, meg konstanssal sem, csak regisztert memóriával. És vagy bugos volt egy kicsit, vagy én vagyok különlegesen tehetséges, ugyanis sikerült ugróutasítás nélküli kóddal végtelen ciklusos hibát létrehoznom :)

A döntő idén is a május elsejei hétvégére esett, ami számomra továbbra is a Munka Ünnepe, és az is marad, és hadd ne kelljen már konkrétan kommunistának lenni ahhoz, hogy valami értelmeset is ünnepelhessünk egy évben :) És azt hiszem, ennél szebben nem is ünnepelhettem volna, mint hogy élvezettel, szórakozásból csináltam azt, amit hivatásként is űzök immár tizennégy éve.

A szponzorok ajándékszatyrában itthon megtaláltam a Google versenyfelhívását egy hasonló (de egyéni) megmérettetésre, és egészen kedvet kaptam hozzá. Nem életcélom, hogy algoritmuselméleti tárgyú programozóversenyeken a legjobb legyek a világon, valószínűleg nem is menne (nálam az elmúlt tíz évben más területek kaptak prioritást), de ha egy kis szerencsével sikerülne bejutnom a legjobb 25 közé, akkor a Gugli költségén elutazhatnék Tokióba a döntőre :) Persze ez sem olyan egyszerű, rengeteg az induló (itt négy selejtező forduló van és a második végén jutnak tovább háromezren), de egy próbát megér, mert miért ne. Kockulni jó :)

Ja, és szerda reggel fél kilenc környékére meg vagyok hívva valamelyik reggeli TV-műsorba, azt hiszem, az m1-en, de ezt még egyszer megkérdezem :)

Mottó: A diszkrét Fourier-transzformáció az, amikor halkan csináljuk, hogy ne zavarjunk vele másokat.

Ma hirtelen egy egész napra megjött a tavasz, és egyúttal elkezdődött az idei partyszezon. Megnyitott a Zöld Pardon, amit én - őszintén megvallom - kedvelek. Kevés olyan szórakozóhely van Budapesten, ahol van levegő, néha még hely is, lehet akár beszélgetni is, és tulajdonképpen a zene sem mindig igénytelen. Például most sem. Sőt.

Irie Maffia volt, ami jó, és alapból nem az én stílusom. Sokkal inkább Maitai kollegináé, akihez én is társultam egy koncertezés erejéig. De néha erre is rá tudok hangolódni, és még sokat sem kell gondolkodni, hogyan hangoljunk. Úgyhogy a legutóbbi közös kiruccanásunkkal ellentétben most beszéltem zöldségeket. Ha túl sokat, azért még egyszer elnézést kérek :)

Nekem olyan ez a zene, amire kicsit bulizni nem lehet. Idő kell a ritmus felvételéhez, de onnantól nagyon zúz. Utólag, a hírekből értettem meg, amit a koncert néhányadik percében bejelentett a banda: a bürokraták sokáig ültek a papírokon, és már játszott a zenekar, mire engedélyezték a bulit :) Így aztán az idei ZP-szezon nyitóbulija nem lett egyben záró is. "Legális a buli", jelentették, és olyan fejjel, mint az övék, hitelesen hangzik az, hogy ez nekik nagy szó.

Buli után pedig a nőmmel sikerült egy korszakalkotó felfedezést tennünk. A Jóbarátok c. sorozatról sokmindent el lehet mondani, de szerintem még a néha kínos és erőltetett jeleneteivel együtt is bájos, illetve alapvetően szórakoztató. Ugyanakkor a hat főszereplő esélyt sem ad arra, hogy valamelyikükkel lélekben azonosulhassunk. Aranyosak, de egyikre sem szeretnénk túlságosan hasonlítani. Régóta komoly fejtörést okozott nekem, hogy mégis melyikük lennék én a leginkább. Na, ki? Ma egy nyitva felejtett ablaknak köszönhetően rájöttem, hogy én vagyok a ronda pucér pasi. És ez a felfedezés igazán boldoggá tett.

A tejszínes-currys csirke pedig egész jó lett annak ellenére, hogy pulykából csináltam, a tejszín szavatossága már majdnem lejárt és a curry is elfogyott. Tettem én abba mindent, még ánizst és köményt is. Ezeket csak akkor vetem be ilyen kontextusban, amikor valami átlagostól eltérőt próbálok létrehozni. Sikerült, bár kicsit híg lett, de mire odaégett, addigra annyira már nem is.

Ma végre én is tevékenyen részt vettem a 24000 darabos giga-puzzle kirakásában. Tíztől fél háromig rakosgattunk Balázséknál (az elszántak még korábban mentek), ezalatt szabad szemmel is észrevehető mértékben rakódott kifelé a mi 6000 darabos negyedünk. Jó kis tumultus volt, meg jó buli. Mikor tíz percig keresek egy adott helyre illeszkedő elemet, majd feladom, és inkább felkapok egy szimpatikusan kinéző darabot, annak újabb tíz percig keresem a helyét, igen komoly sikerélményt okoz rájönni, hogy ez az, amit az előző tíz percben kerestem. Az egész akkor válik igazán szórakoztatóvá, mikor mind órák óta erre koncentrálunk és ettől egymásra hangolódunk, borzasztó hülye poénokon röhögünk, együtt örülünk, mikor sikerül végre megtalálni a lóhal állát, és meg sem lepődünk rajta, mikor Balázs a vízfelszín elemeit szexuális és politikai orientációjuk szerint csoportosítja.

Más: a Fekete Hattyú jó film, csak néhol kissé horrorisztikus. Egy-két trancsírozós jelenetnél el kellett fordulnom, ugyanakkor másfél órányi Csajkovszkij feledtetni tudta ezt a kis kellemetlenséget.

Ja, és úgy döntöttem, hogy a Gagarin-évforduló tiszteletére (meg mert tetszik) egy darabig ez marad most a fejlécképem. Az elektroncsöveket már úgyis biztos untátok :)

Állítsunk itt is némi emléket a bátor Jurij Gagarinnak és mindazoknak a tudósoknak, mérnököknek, akik lehetővé tették, hogy az emberi faj jelképesen elhagyja szülőbolygóját és meghódítsa a világűrt.

Így fél évszázad távlatából őszintén nekem teljesen mindegy, hogy ennek az egésznek a hidegháborús versengés volt a valódi célja. Sőt az is mindegy, hogy tényleg pont úgy, pont ő, pont akkor-e, ahogy anno a TASZSZ utólag bejelentette. Örüljünk neki mint az emberiség haladásába vetett hit egyik szimbólumának és igyunk meg ma egy vodkát az elvtársak egészségére.

Aki szeretne még képeket nézegetni meg esetleg angolul/oroszul olvasni, annak ezt.